5.4.
JOLLÉK EGYENSÚLYA

            A tőkesúlyos hajókkal ellentétben a jollék statikus egyensúlyban tartását csupán a viszonylag széles hajótesten keletkező felhajtóerő biztosítja. Ehhez menet közben a dőlés dinamikus egyensúlyozására hozzáadódik a legénység testsúlyának áthelyezéséből adódó erő, valamint a hullámzás okozta dülöngélés csillapítására a svert nagy oldalellenállása. A svert hatásainak elemzésekor nem szabad azonban megfeledkezni a megdőlve haladó hajó esetében fellépő dinamikus dőlésről, amit a 4. fejezetben tárgyaltunk.

            A vitorlás hajó egyensúlyozása a hossztengely menti dőléssel szemben nem csupán kényelmi szempont. Elsősorban nem azért igyekszünk az árbocot függőleges, a decket vízszintes helyzetben tartani, mert úgy kényelmes utazni, hanem azért, hogy a vitorlás a lehető leggyorsabban haladjon, és az irány megtartásához a lehető legkevesebbet kelljen kormányozni.
            A fentiek értelmében a vitorláshajó eredeti vízvonalán tartása három szempontból kedvező:
            1.) Az eredeti, tervezett vízvonalon úszó hajótest nedvesített felülete a legkisebb. Igy ekkor keletkezik a legkisebb súrlódási ellenállás a hajótest és a víz között.
            2.) A tervezett vízvonal a gerincre szimmetrikusan helyezkedik el, ezért az ezen a vonalon úszó hajót az irányban tartáshoz nem kell kormánymozdulatokkal vezetni. Ezzel szemben a megdőlt vízvonal többé-kevésbé asszimetrikus, a lee-oldalon szélesebb, ezért a keletkező hidrodinamikai ellenállás is asszimetrikus. Csak állandó ellenkormányzással tudjuk a vitorlást egyenes úton tartani.
            3.) A megdőlt hajó svertjén és kormánylapján a csúszás következtében kedvezőtlen irányú hidrodinamikai felhajtóerő keletkezik dinamikus dőlést okozva.

            Az egyenes vonalban haladó -csapáson vitorlázó- hajó függőleges tengely menti egyensúlya ugyanolyan fontos, mint az előbbi problémakör. Amennyiben ez az egyensúly megbomlik, a hajó egyenes menetirányát csak kormánymozdulatokkal lehet megőrizni, ami tudvalevőleg fékez. A függőleges tengely menti, menetközbeni egyensúlyt nevezzük laterális egyensúlynak.
            Ezt alapvetően a vitorlára ható erők eredőjének támadáspontja, valamint a laterálfelületre ható hidrodinamikai erők eredőjének támadáspontja egymáshoz viszonyított helyzete határozza meg. Ezek minden jól megépített vitorláson úgy helyezkednek el egymás felett (oldalnézeti képen), hogy a légerők támadáspontja -a vitorlázat súlypontja- kissé előbbre esik. Az eltérés hajótípusonként más és más kell, hogy legyen, általában a vízvonal hosszának 3-10%-a.
            Tudnunk kell azt is, hogy a laterális egyensúlyi állapot menet közben is megbomolhat, a sebesség változásának függvényében.

            A vitorlások az erősödő szélben megdőlve luvgieriggé válnak, vagyis szélbe futóvá.
            Sokkal kellemetlenebb tulajdonság a leegierigség, mert ellene csak nagyon intenzív kormányzással lehet védekezni. A leegierig hajóval nem lehet a szél felé teret nyerni. Ezt a beállítási hibát csak a parton tugjuk némi szereléssel korrigálni (árboc hátrább helyezése).

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM:
            Becske Ödön: Kishajók szerkesztése és építése (Budapest, Műszaki; 1976)
            Tóth Kálmán: Szélcsendben, viharban... (Budapest, Sport; 1979.)
            Dulin - Dulin: Vitorlássport (Budapest, Kékszalag; 1993.)