6.2.
 LÉGMOZGÁS TEREPALAKULATOK KÖRÜL

            Jóllehet a különböző irányú légáramlatok az eltérő hőmérsékletű, ezért eltérő nyomású légtömegek közötti energia-kiegyenlítődést hivatottak biztosítani, mindazonáltal egy adott területen egymás feletti rétegekben mindig különböző hőmérsékletű levegőtömegek találhatóak. Leggyakrabban a talaj feletti magasság növekedésével a légrétegek hőmérséklete csökken. A különböző tulajdonságú levegőrétegekben természetesen más-más légmozgások vannak. Így érthető, hogy a vitorlázók szempontjából oly` lényeges szél (vízszintes levegőáramlás) egy viszonylag kis magasságú légréteg jellemző sajátossága. Mindenki számára világosan érthetővé válik ez akkor, ha megfigyeli a felhők mozgási irányát. Nagyon gyakori, hogy adott talajközeli szélirány mellett a magasan járó felhők teljesen más irányban mozognak, mint amerre a talajon álló, az ottani szelet érzékelő megfigyelő következtethetne. Ugyanennek a jelenségnek a szélsőséges esete, amikor teljes talajközeli szélcsend mellett is mozognak a felhők, amelyek -mint most már tudjuk- a nagy magasságban egy egészen más tulajdonságú légrétegben helyezkednek el.

Bár az egymásra rétegződő, különböző tulajdonságú légrétegek között van függőleges irányú légmozgás, azt nem szabad elfelejteni, hogy a határfelületek nagyjából vízszintesek, és a vízszintes irányú légmozgás (szél) számára átjárhatatlanok. Ebből következően a szél az útjába kerülő terepalakulatokat kikerüli! Így a hegyek, dombok, nagy épületek, fasorok, stb mellett a szél sajátos módon változtatja irányát és nagyságát.
            Ezt a jelenséget jól ismerik a Balaton északi parti hegyei-völgyei előtt vitorlázók, de azt kevesen gondolnák -pedig tény-, hogy a tengereken magányosan álló szirtek, szigetek ugyanígy elterelik a szelet, és befolyásolják helyi erejét és irányát. Aki pedig csak egyszer is vitorlásba szállt egy folyón, az tapasztalhatta, hogy mindezek a befolyásoló tényezők itt sűrítve, egymás hatását is módosítva jelentkeznek.

            Az alábbiakban a szélben a terepalakulatok körül fellépő módosulásokat külön-külön vizsgáljuk, jóllehet nem felejthetjük el, hogy ezek a jelenségek egymással szoros összefüggésben, együttesen jelentkeznek. Igy egy adott tereptárgy mellett elvitorlázva a szélváltozások egymás után, folyamatosan érik hajónkat.

            Ugyanúgy, mint az osztott vitorlázatú hajón a grósz és a fock között, kreutzban kialakuló szűk résben -, az egymás mellett álló tereptárgyak közötti légtérben is felgyorsul a levegő mozgása. Éppen a jelenségek hasonlósága miatt nevezzük ezt, a szél viselkedésében mutatkozó változást is dűznihatásnak. A Tiszán és más folyókon a parti épületek, erdősávok közötti nyílásokban, mederirányú szél esetén a hidak alatt lép fel ez-, a szél sebességének növekedéseként érzékelhető jelenség. A Balatonon -mint fentebb említettem- az északi part hegyei közti völgyek viselkednek dűzniként. Előttük a tavon élénken fúvó szélcsíkokra számíthatunk. Tengeren hajózva az egymáshoz közel álló szigetek közötti -szélirányba eső- szorosokban használhatjuk ki a dűznihatás miatt megélénkülő szelet.

            A fentiekből világosan látható, hogy a folyókon és tavakon vitorlázva nagyon gyakran nem közvetlenül a dűznin hajózunk keresztül, hanem például egy, a parti épületek közt szélirányba eső nyílás előtt haladunk el. Ilyen esetben -minél messzebb vagyunk a tényleges dűznitől, annál határozottabban- érzékelhetjük azt a légmozgási sajátosságot, amit legyezőként ismer a vitorlás társadalom. A legyezőben a dűzni hatására felgyorsult szél "szétterül", és lelassul. A legyezőn keresztülvitorlázva folyamatosan tompuló szélirányra kell számítani. (A legyező két szélén tapasztalt szélirányok között akár 90^o eltérés is lehet.)

            Az alább leírt széljelenség -bár mindenhol előfordulhat- legnyilvánvalóbban a folyókon vitorlázókra hat. Tulajdonképpen arról van szó, hogy maga a folyómeder is dűzniként viselkedik. Miután azonban a meder kanyarog, képes az adott helyen belefúvó szelet a környezettől többé-kevésbé függetlenül "megvezetni". Ez a kályhacső-jelenség. Ha pl. déli szélben egy hosszabb É-D irányú folyószakaszon felfelé vitorlázva spinakkert bontunk, nyugodtan számíthatunk arra, hogy a kályhacső segítségével az előttünk álló folyókanyarulatba is bemehetünk tiszta hátszélben. Természetesen a kályhacső nem minden határon túl tereli el az eredeti szélirányt (ld. 6.2. alatt)!
A kályhacső a parti dűznik viselkedésére is érvényes. Ha például a Balatonra északi szél fúj, egy magas hegyek közötti, ÉNy-DK irányú völgyből a tóra ÉNy-i szél fog kifutni, ráadásul az átlagosnál nagyobb erővel (ld.: dűznihatás).

            A szélirányra nagyjából merőlegesen álló, meredeken kiemelkedő tereptárgyakat a légmozgás kikerüli - jórészt vízszintes síkban, kisebb százalékban vertikálisan. A szél irányváltoztatása a tehetetlenség következtében hosszabb úton megy végbe, így az akadály szél felőli és szél alatti oldalán egyaránt kialakul egy holt zóna. Azt mondjuk, hogy ezeket a területeket a tereptárgy letakarja. A takarásban nincs teljes szélcsend, de az eredeti szélsebességhez képest lényegesen lassabb, örvénylő mozgásokat találunk. A letakart zónát vitorlással célszerű elkerülni, hacsak nem éppen a viharos szél elől keresünk itt menedéket.

            Fentebb említettem, hogy a takarásban a levegőmozgás zavart, örvénylő. Tudni kell, hogy ilyen szélörvénylés törvényszerűen kialakul minden szilárd felszíni forma mellett, sőt a vízfelszín mentén is a súrlódás következtében.
Amennyiben egy függőleges határfelület (pl. egy erdősáv szélső fasora) hozzávetőleg szélirányba esik, a rajta kialakuló örvénylést hasznosítani lehet(ld.: 6.2.alatt).